– El kell engedjelek, mert ha nem teszem, abba én belehalok. – a mondat úgy szakadtak ki a számon, mint a gejzír mikor már nem bírja tovább a feszültséget és kitör.
Kimondtam. Életem legfájdalmasabb mondata volt, de túl voltam rajta. A megkönnyebbülés mégsem jött el. Ott maradt a fájdalom, mitől annyira szabadulni szerettem volna . Belém égett és szinte felégette a lelkemet. Elköszönni valakitől , aki az életem része volt , akit ennyire szerettem , sosem könnyű.
Rám néztél és láttam a döbbenetet a szemedben. Lehet te sem gondoltad, hogy eljön ez a pillanat, mikor elveszítesz engem. Biztos pontnak tekintettél , aki ott van veled ha épp szükséged van rá. Akit előkaphatsz a kalapból. Már nem akarok csak egy kérdőjel lenni az életedben. Már felkiáltó jelre vágyom. Egy olyan pontra, aki végleges és nem egy mellékszál.
Tudom, hogy majd idővel megérted a döntésemet és talán te is belátod, hogy így volt helyes. Nekünk csak ennyi idő jutott. Egy röpke pillanat. Egy percnyi boldogság.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: